Litea lassan sétált végig a házuk folyosóján, amiben egykor együtt élt a barátjával. Nem várhat rá tovább, nem fog visszatérni. Zavar uralkodott a fejében, nem tudta mit tehetne. Csupán sóhajtott kínjában, tisztában volt azzal, hogy el kell tűnnie innen.

 

Ezért döntött úgy, hogy elköltözik a szeretett lakásból. Imádta ezt a házat, együtt rendezték be. De nem fog visszajönni. Több mint négy hónapja eltűnt, a rendőrség nem találja. Mit tehetne? Itt az ideje, hogy felejtsen.

 

Már minden holmija átkerült az új lakhelyére, hogy új életet kezdhessen Lucas nélkül. Abban a pillanatban majdnem elkezdett ismét zokogni, mint az elmúlt hónapokban, de most már erős akart maradni. Tovább kellett lépnie, nem ragadhat le itt, akármilyen fájdalmasnak tűnt az elszakadás.

 

Lehajtott fejjel lépett ki a bejárati ajtón, amin soha többet nem fog átmenni. Összehúzta magát, s sietős léptekkel leszaladt a lépcsőn. El akart tűnni, úgy, hogy ne emlékezzen semmire. El akarta felejteni Lucast, és a tökéletes életüket, de nem érezte magát képesnek erre. 

 

Sokáig tartott az utazás, talán el is aludt a taxi hátsó ülésén. Nem tehetett róla, még mindig gyenge volt. Nem bírt sokat enni és aludni az elmúlt időben, és ez meg is látszott a testén. Óvatosan kinyújtózott, és kipillantott az ablakon. A város kihaltnak tűnt Bridgeporthoz képest, szánalmas látvány nyújtott számára. Még úgyis, hogy a nagyváros kertvárosi részén lakott.

 

Mégis, elvarázsolta. Tágra nyílt szemekkel szemlélte a parányi település épületeit és természeti adottságait, s csupán ámult. Sosem járt vidéken, mindig is nagyvárosi lányként élt. Azért választotta ezt a helyet, mert a szülei is ideköltöztek, miután megunták a folyamatos pörgést. 

 

Ismét sóhajtott egyet, mire a sofőr furcsán nézett rá. Nem is csodálkozott ezen, hiszen saját magát is megijesztette. Az elmúlt hónapokban gyökeresen megváltozott. Háttérbe szorult a boldog, életvidám, mindig mosolygó énje, és előkerült a rosszkedvű, érzéstelen arca. Morcosan a hajába túrt, és ismét kipillantott az ablakon.

 

- Megérkeztünk kisasszony!- szólalt meg a sofőr.

- Áh, köszönöm- mosolygott- Akkor a számla intézve?

- Igen- bólintott, mire megkönnyebbülten felsóhajtott a lány.

 

Kikászálódott az autóból, a lábai szörnyen elgémberedtek. Kissé kinyújtóztatta őket, majd felnézett az égre, várva valamire. Nem volt vallásos, mégis néha várt valamilyen csodára, valamire, ami végre ad egy támpontot. 

 

Lassú lépésekkel közelített az új otthona felé. Apró lakás vásárolt a város szíve felé, hogy közel legyen mindenhez. Nem akart autót venni, azt tervezte, hogy minden utat sétálva tesz meg. Vett egy nagy levegőt, majd lenyomta a kilincset, közben pedig lehunyta a szemét.

 

Szétnézett a házban, s miután alaposan átszemlélt mindent, lerogyott a kanapéra. Úgy érezte, mintha egy hatalmas súlyt tettek volna a fejére. Úgy döntött, hogy egy egészen pici időre lehunyja a szemét, hogy pihenjen egyet. De tényleg rövid ideig, ismételgette magában, hiszen még rengeteg dolga lett volna.

***

 

- Oh, istenem, hány óra lehet?- futott át az agyán, mikor ijedten felült a kanapén.

Elaludt. Elaludt! Végülis már mindegy, hiszen beesteledett, már semmit sem tud csinálni. Rosszkedvűen csücsült tovább, sóhajtozva eközben, hiszen jobban is kezdődhetett volna ez az egész. 

 

Nem akart az új otthonában lenni, miközben szétveti az unalom. Egyébként is, az volt a terve, hogy miután elintéz mindent, benéz a szüleihez. Régóta nem látta őket, pedig mennyire szereti a családját!

 

Összeszedte magát, s felállt az ülőalkalmatosságról, miközben kinyújtózott. Szöszi haja rendezetlenül állt, pont úgy, ahogy Lucas szerette. Erre a gondolatra ismét felsóhajtott, mint már oly sokszor. Az életébe észrevétlenül beépült a fiú, szinte már minden mozzanatához kötődött egy emlék, ami hozzá kapcsolódott.

 

A csillagok látszottak az égen, hiszen itt nem volt annyi fény, mint Bridgeportban. Közel érezte magához a természetet, miután még sosem járt hozzá ennél közelebb. Akaratlanul elmosolyodott, végre őszintén, ami igen nagy ritkaságnak számított tőle mostanság.

 

Sokáig tartott a séta, még így is, hogy nem tévedt el. A szülei a város másik felében laktak, egy apró házikóban, ami leírásuk szerint, hasonlított picit egy templomhoz. Bár már besötétedett, a lámpák fénye megvilágította a járdákat, aminek kissé ijesztő hatása volt, a város üressége miatt.

 

Bekopogott az ósdi ajtón, és mosolyogva szemlélte az ablakon kiszűrődé fényt. Jellemző a szüleire, hogy nem törődnek a redőnyökkel. Mindig is felvidították ezek az apró kis hóbortok, amikkel tele volt a gyerekkora. 

 

- Litea!- nyitott ajtót az anyja, s amint meglátta boldogan sikkantott. Nem teketóriázott, azonnal megölelte az édes pici lányát.

- Apu?- kérdezte mosolyogva a lányka, miután vége lett az ölelgetésnek.

- A TV előtt ül, szokás szerint- forgatta a szemeit.

- Anyus! Miket beszélsz már!- szólalt meg az apja a kanapéról.

- Jól van már!- hangzott a felpaprikázott válasz- Gyere kicsim, menjünk be!

- Oké- mosolygott jókedvűen Litea.

 

A nappaliban ült az apja, a megkopott kanapén, ami kitudja mennyi ideje állt a helyén. Épp az ósdi tévén nézte az aktuális adást, hangoztatva álláspontját ezzel kapcsolatban.

 

- Szia Apu!- ült le mellé a szöszi lány jókedvűen- Hogy vagy?

- Litea- mosolygott rám- Annyira régen láttalak- szemlélte csillogó szemekkel- Levágattad a hajad? Pedig olyan szép volt.

- Áh, jót tesz egy kis változatosság- nevetett halkan kínjában.

 

- Kérsz valamit enni, kicsim?- kérdezte kedvesen az anyukája.

- Szörnyen éhes vagyok- nyöszörgött Litea- Nagyon megköszönném- mosolygott rá halványan.

- Gyere, megterítek a konyhában- indult el Bridgit a konyha irányába.

- Rendben- bólintott, s felállt.

 

A ház még mindig a régi volt, szinte alig változott valami. A falak ugyan úgy néztek ki, mint a képeken, amiket még küldtek neki. A szülei szerették a szokásos dolgokat, ez meg is látszott, mégis ő aranyosnak találta ezt.

 

- Mindig van egy kis sajtos tészta elrakva- mosolygott rá szeretetteljesen.

- Köszönöm- mondta hálásan, majd leült.

- Jár hozzánk egy helyes fiú, aki ingyen megszerel nekünk mindent- kezdett el vele csevegni csillogó szemekkel.

 

- Anyu, kérlek, ne hozz össze, az első szerinted rendes sráccal- sóhajtott unottan Litea.

- Na drágám, csak a kedvemért!- könyörgött neki az anyja- Segítene tovább lépni- sóhajtott, mire könnybe lábadt a szöszi szeme.

- Jó- lehelte.

- Ne haragudj kincsem- hajtotta le a fejét.

- Semmi gond Anyu- mormolta szomorúan.

 

- Na akkor mikorra beszéljek meg vele egy találkát?- csicsergett.

- Holnap?- dörmögte rosszkedvűen.

- Remek!- csapta össze a tenyerét.

*** 

 

Másnap reggel egyáltalán nem kipihenten ébredt. Szokatlan volt számára az új ágy, az illatok, na meg persze az elrendezés is. Megszokta a régi lakás bútorait, elhelyezését, s az ajtók helyét. Itt valószínűleg a sötétben simán neki ment volna a falnak.

 

Lehajtotta magáról a paplant, összeborzongott a hirtelen hidegtől. Mikor mellette aludt, sosem érzett hideget reggelenként. A magány és a sírás fogalma kikopott a szótárából, azonban mára szinte már csak ebből állt az élete.

 

Gyorsan átöltözött valami kényelmesbe, a haját pedig hagyta csak úgy rendezetlenül, kiélvezte a rövid haj adta előnyöket. Kicsit meghúzgálta a ruháját itt-ott, s mikor úgy ítélte meg, hogy jó lett, felsóhajtott.

 

Valaki csöngetett, mire ő morcosan összehúzta a szemöldökét, s lement, hogy kinyissa az ajtót. A lépcső meg-megreccsent a léptei miatt, pedig nem is dobbantott nagyokat. Kinyitotta a bejáratot, s egy ismeretlen férfival találta magát szemben.

 

- Jónapot!- köszönt kissé értetlenül- Mit szeretne?

- Oh, milyen faragatlan vagyok- nevetett halkan a férfi- A nevem Tom Giorne, az anyukád küldött ide.

- Oh, hát persze, a kedves szerelő- mosolyodott el akaratlanul.

 

- Litea, igaz? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sétálni- kérdezte kedvesen.

- Igen- bólintott- Rendben- egyezett bele halkan.

 

A hosszú sétájuk során kellemesen elcseverésztek, azonban Litea nem igazán volt felszabadult. Nem tudta, hogy mit tud róla Tom, mennyit pletykált az édesanyja. Talán ezt a srác is észrevette, ám hirtelen megálltak.

 

- Itt lennénk- mosolygott halványan a srác- Én mindig idejárok, ha gondolkodni akarok.

- Hogy hívják ezt a helyet?- kérdezte kíváncsian, mialatt körbe fordult, hogy megnézze a helyet. - Rönkvári források- válaszolt készségesen.

- Min szoktál gondolkozni, mikor idejössz?- kérdezgette tovább, miközben lehunyta a szemét, s élvezte, ahogy a szellő végig simítja a bőrét.

- Régebben a volt barátnőmön gondolkodtam. Autóbalesetben halt meg- válaszolt keserűen mosolyogva a fel nem tett kérdésre.

- Sajnálom- sütötte le a szemét.

- Na és te miért vagy ilyen?-most ő jött a faggatózásban.

- A barátom 4 hónapja eltűnt, Afrikában volt kint, hogy orvosi ellátást biztosítson- bökte ki, egy nagy szünet után.

- Sajnálom- pillantott a lányra.

- Felejteni akarok!- bukott ki belőle a fohász, amit a fiúhoz küldött- Miért fáj ennyire? Miért nem tudom elengedni?

 

- Nyugodj meg- csitítgatta a fiú, s átölelte kedvesen, hogy megnyugtassa- Tudom, hogy mit érzel. El kell tőle búcsúznod. Nem a te hibád, ami történt.

***

4 hónappal később

 

Litea kivirágzott az új szerelemtől, ami betöltötte az életét. Hálás volt az anyjának, pedig nem rajongott az ötletért. Tom hozzá költözött, aminek a fiú szülei, s nővére nem igazán örültek, de ez egyiküket sem érdekelte. 

 

Boldogak voltak együtt, minden percet kiélveztek, amikor közösen csináltak valamit. Tudták, hogy a boldogság nem tarthat örökké, ezért mindketten megbecsülték az újabb esélyt. Esténként a tv előtt néztek meg egy filmet, miközben összebújtak.

 

Még mindig sokat gondolt Lucasra, de már elengedte. Elfogadta, hogy így kellett lennie, azért, hogy most Tommal lehessen. Tudta, hogy a ő is helyeselné azt, hogy, végre tovább lépett. Az élet megy tovább, akármennyire is fájt.

 

Lucas és társai testét végül megtalálták, azonban túl későn ahhoz, hogy kideríthessék azt, hogy kik tették. Bejárta a sajtót a történetük, azonban Litea, s a többi hozzátartozó sem akart nyilatkozni. Mindannyiuk szívében ott volt a heg, ami nem gyógyul be sosem teljesen.

 

Litea és a Tom a temetés után, még ott maradtak Lucas sírjánál, amit végig simított a szöszi lány. A fiú hátrébb állt, hagyta, hagy búcsúzzon el tőle végleg. Megfordult felé, s rámosolygott. Szóval elbúcsúzott tőle végleg, elengedte a kezét. Ledobta a súlyos láncokat, amik a fájdalmas múlthoz láncolták.

 

- Mehetünk- ment oda hozzá Litea.Sziasztok! Ez az én sims talem! Olvasdd el!

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Felejccs! Tale
Zsuzsikasims - © 2008 - 2024 - zsuzsikasims.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat